15.Fejezet

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet! :D
El kell mondanom, hogy már csak egy fejezet és az Epilógus van hátra és vége a történetnek. :(
Addig is olvassátok el a fejezetet! :D
Jó olvasást!
Puszi: Nixypixy

15.Fejezet: Mindenek a vége valaminek a kezdete

Adrian kiráncigált az ajtón, majd felmentünk a házba. Egymás után hagyták el a farkasok. Mi is így tettünk. Kocsiba szálltunk és elindultunk a számomra ismeretlen hely felé. Nagy meglepetésemre az erdő felé vettük az irányt. Nem féltem, pedig tudtam, hogy a végzetem felé autókázunk. Már nem volt bennem félelem, csak harag, ami elöntötte a teljes tudatomat.

Tíz perces kocsi út után megálltunk az erdő szélén és gyalog indultunk el egyre mélyebbre.

- Hová megyünk? –próbáltam választ kapni.

- A vesztőhelyedre… –nevetett rám.  Nem igazán értettem, hogy miért kell mindenen nevetnie –de előtte még megnézheted a vámpírod halálát –hogy ebben mi volt a vicces, azt szerintem még ő maga sem tudta.

Az út hátralévő részén nem szólaltam meg többet, de ő se kereste a társaságomat és ez így volt jó. Maga után rángatva vágtunk át az erdőn. Én egész végig azon gondolkodtam, hogy mi lenne jobb. Meghalni Adrian által, meghalni Tom által, vagy megszökni és bujkálni. De felmerült egy negyedik opció is. Miszerint szembe szállok mindenkivel, aki meg akar ölni.

Mivel Adrian azt mondta, hogy a vámpírok halálát akarja velem megnézetni, így arra a megállapításra jutottam, hogy elkezdődött a harc a két faj között. A gondolatomat megerősítette az egyre erősödő csata hangja.

Ahogy egyre közelebb kerültünk újra előjött a félelmem. Nem magamat féltettem, hanem Tomot, Gabrielt és Amandát. Tudtam, hogy Ők se mellettem állnak, de nekem Ők jelentik még mindig a biztonságot és a családot.

A fák közül kiérve egy nagy tisztáshoz értünk. Már a harcot is láttunk, nem csak a hangját.

Soha nem láttam még vérfarkat, de a látottak után már nem is akarok. Nagy szőrős teremtmények, akikben már semmi emberit nem lehet látni. Kutyaszerű pofájuk van, hatalmas állkapcsuk és nagyon hegyes fogaik. A karmaikról már nem is beszélve. Félelmetes egy lények.

A vámpírok viszont az ellentétei a kutyáknak. Ők emberien néznek ki, csak a vámpír foguk nőtt meg és a szemük színe változott meg sárgára. Gyorsak és erősek voltam, igaz, hogy a farkasok is, de sokszor a vámpír került ki győztesen egy-egy párharc során. Lehet, hogy a vámpírok ügyesebbek voltak, de a vérfarkasok többen voltak.

Volt valami furcsa a harcban, amire első ránézésre nem jöttem rá, majd miután nagyobb figyelmet szenteltem a csatának, mit a résztvevők elemzésén rájöttem. Néhány farkas a vámpírok oldalán harcolt, Julyval az élen. Morgást hallottam mellőlem, gondolom Adrian is látta a falkája árulását. Erre a tényre győzelemittasan elmosolyodtam. Végre nem a vérfarkas alfa nevet.

- Látod, még a saját falkád is ellened fordul –talán kár volt megszólalnom, de ezt akkor se hagyhattam ki. A válasz nem maradt el, kaptam egy öklöt az arcomba. Megtántorodtam, és éreztem, hogy felrepedt a szám. Nincs jó íze a véremnek.

- Adrian! –hallottam meg a számomra igen kedves hangot, vagyis azt a hangot, amit már nem akarok hallani.

- Tom! –nézett a vámpírra.  –Milyen jó újra látni. Te is így érzed Maya? –Tom felé fordította az arcom, de én nem néztem rá. Nem tudtam rá nézni. Ha meglátom, biztos, hogy elkezdek sírni és azt nem akarom.

- Mit csináltál vele te szemét? –ordibált Tom. Soha, egyszer sem hallottam még kiabálni.

- Csak játszottunk –hiába, hogy a falkája elárulta, újra elő jött a nevető énje. Közel hajolt hozzám, majd beleharapott a nyakamba. Beleremegtem az érintésébe, és elöntött az undor. Nem sokáig maradtam a karjaiban, mert ellökött magától és a földre estem. Adrian pedig neki ment Tomnak.

Adrian nem változott át olyan szőrős izévé, hanem emberi alakban esett neki. Tom nem hagyta magát, kihasználta a vámpírok gyorsaságát és Adrian háta mögé került, majd egy jó nagy rúgással elrepítette a farkast. Adrian nem adta fel, amint földet ért, már állt is fel.

- Adrian add fel, és engedd el Mayát! –hangzott az ismerős kérés. Az első látomásom eseményei elevenedtek meg előttem.

- Jaj Tom, ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Miért engedném el azt a banyát? –gonoszan felnevetett, mint a látomásomba. Nem tudom mi okból, de elkezdtem Tom nevét kiabálni.

- Azért mert sz… -a mondat végét most se tudtam meg, egy hatalmas csattanás miatt. Hatalmas nagy port kavart bármi is volt az. Szinte semmit nem lehetett látni.

- Tom! –ordítottam majd köhögni kezdtem. Megpróbáltam újra kiáltani, de nem ment.

- Hé Maya! El ne ájulj itt nekem! –rázogatott Gabriel.

- Te fogsz megölni? –néztem rá elszántan.

- Mi? –vágott döbbent fejet –Dehogy. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Mi nem akarunk bántani Maya –úgy magyarázott, mintha öt éves lennék.

- Rendben –tartottam oda neki a kezem, ami fél percen belül már szabad volt. –A karperecet is le tudod venni?

- Igen –mikor az is lekerült rólam, nagyon sok gondolat rohamozta meg az elmém. Becsuktam a szemem, és csak egyre koncentráltam.

- „Bárcsak elmondhatnám neki az igazat” –Tom gondolata kezdet elhalványulni.

- „Tom, kérlek, tarts ki!” –üzentem neki, majd betájoltam, hogy merre van és oda teleportáltam.

- Tom! –térdeltem le mellé. Nagyon rossz állapotban volt. Nem tudom, hogy mi történt vele, de valaki csúnyán elintézte. Több sebből is vérzett.

- Maya! –suttogta. Meg akarta simogatni az arcomat, de az önkéntes reflexeim miatt elhúzódtam. –Mit tett veled? –nézett rám döbbenten.

- Az nem lényeg –válaszoltam. –Te hogy vagy? –tereltem. Igaz, hogy a kérdés felesleges volt, elég csak ránézni.

- Nem túl fényesen –megengedett magának egy halvány mosolyt.

- Mit kell tennem, hogy jobban légy?

- Én…vért…kell…innom –már beszélni is alig tudott. Gyorsan mérlegeltem a helyzetet. Igaz, hogy Ö nem szeret, de én szeretem. Adok neki a véremből.

- Igyál belőlem – látszott rajta, hogy tiltakozni akar –Ez még nem veszélyes rám nézve –érveltem, majd az arcához emeltem a csuklóm. –Igyál már! –rivalltam rá. Egy ideig nem mozdult, majd…

Ahogy a farkasokat!

Ahogy egy vámpírt képzeltem!