4.Fejezet

Sziasztok!  Újabb péntek, újabb fejezet!  Kicsit hosszabb lett, mint az előző, és több minden történik benne! Remélem tetszeni fog! :D
Köszönöm az előző fejezethez a komikat és örülök a 3 rendszeres olvasónak! :D
Jó olvasást!
Puszi: Nixypixy

4.Fejezet: Újra otthon

A buszról leszállva egyenesen haza indultam. Végre ott lehetek, ahova szerintem tartozok, de egy valami nem hagyott nyugodni. Egész úton, olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Nem is tévedtem, mikor meghallottam egy gondolatot, amik olyan hangosak voltak, hogy úgy hallottam, mintha a képembe ordították volna őket. „ Elkapom a kis boszit, és Adrian bőségesen megjutalmaz.”- gondolta az illető.

 Nekem se kellet több, futásnak eredtem, és meg sem álltam… Tom házáig? Igen, ott álltam az ajtó előtt, dörömböltem. Ő nyitott ajtót. A döbbenettől kezdve az aggódáson át minden volt az arcán. Gondolatban egy mondatot ismételgetett: „Visszajött...visszajött…VISSZAJÖTT!” Elmosolyodtam.

- Igen, visszajöttem- hopszika, most elárultam magam, de Nála ez nem zavar. Furcsa, de benne az első pillanattól kezdve megbíztam, még a furcsa „álmom” se rendített meg.  - DE kérlek, engedj be, mert követtek- először nem reagált semmit, majd miután meglengettem a kezem az arca előtt feleszmélt, majd beengedett.

- Gondolatot is tudsz olvasni? És mi az, hogy követnek?- halmozott el kérdésekkel.

- Igen, tudok, és még tárgyakat mozgatni is. ÉS tényleg követnek, Adrian falkájából valaki. Mellesleg- tettem csípőre a kezem- hogyan ismersz te engem 17 éve?

- öö…honnan veszed?- próbált terelni. Megpróbáltam a fejébe látni, de másra gondol. Szép, már is kifogott rajtam.  Csak tudnám, miért nem zavar ez az egész?

- Tudod, szoktak látomásaim lenni, és már nem csak a jövőről, hanem a jelenről is- vallok neki színt-, de te témát tereltél. Nos?

- Születésed óta ismerlek. Mikor világra jöttél tudtuk a szüleiddel, hogy nem maradhatsz a kastélyban, hanem biztonságos helyre kell vinni téged.  Tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy megmentselek, így oda adtalak a mostani anyádnak. Ezzel is egy kicsi időt nyerve a farkasokkal szemben.  Végig ott voltam a közeledben, de az kezdett feltűnő lenni, így rád állítottam Amandát. Erre már Adrian is lépett, Julyval. – tartott rögtönzött előadást.

- A szüleim még élnek? –tettem fel félve a kérdést. Igazán érdekelt.

- Persze. Ők is figyeltek téged. Azért diszkrétebbe, mint én –mosolyodott el egy kicsit.

- Van testvérem? –tudom, hogy fontosabb dolgokat is meg kéne beszélni, de a családom, az IGAZI családom sokkal jobban érdekelt, mint Adrian kutyuskája.

- Nincs. Te voltál az első gyerek, de mikor kiderült, hogy téged el kell vinni, a szüleid nem akarták, hogyha lenne tesód ő is így járjon –valamit eltitkol előlem, de nem jöttem rá mit. A gondolatait is védi. Sóhajtottam egy nagyot, majd témát váltottam.  

- Na, és mi ez az érzelem izé?- rám nézett, vagy a döbbenettől, hogy tudom, vagy a gyors témaváltástól - Igen erről is tudok.

- Csak rajtad tudom használni, mindig érzem, azt, amit te. Most csodálattal vagy a képességem iránt, de érzek egy kis gyűlöletet Adrian iránt. Meg még valamit: bizonytalanságot: irántam – most és döbbentem meg. Pontosan ezeket érzem ebben a pillanatban.

Csodálatomból egy gondolatfoszlány ébresztett fel. Ugyan az, aki a buszmegállónál akart elkapni. Nem tudom, hogy hogyan jött rá, hogy nem otthon vagyok, hanem a szomszédban.

- Tom! Itt van, hallom a gondolatait! –nagyon féltem. Azt hittem, hogy leráztam valahol, de persze megint tévedtem.

- Ki az, és mit hallottál? –na, már megint kezdi.

- Azt a farkast, aki követett, és nagyon úgy tűnik, hogy értesítette Adriant, hogy hol vagyok –már egyre hangosabban hallottam a gondolatait. –Már Ő is itt van.

- Akkor hívjuk meg őket bulizni –kacsintott rám. Meg se várta, hogy reagáljak, már az ajtó előtt volt és kitárta azt.

- Üdvözöllek Adrian. Mi szél hozott erre, amerre a kutyáid se járnak? –hangzott az ötletes kérdés.

- Ó, én csak a barátnőmért jöttem –felelte gúnyosan.

- Szerintem már NEM a barátnőd! –nagyon megnyomta a nem szót.

- Szerintem még az, mivel egy szóval se közölte, hogy már nem szeret –nekem itt lett elegem. A nappaliból át teleportáltam hozzájuk. A két srác kicsit megdöbbent.

- Ha elfelejtettem volna közölni, akkor most mondom: Nem akarok tőled semmit! –nyúltam az ajtóért, hogy majd a képére vágom, de megragadta a csuklómat.

- Én viszont igen! –húzott volna ki, de Tom megfogta a másik karom, így nem engedett át neki. Olyanok voltak, mit két kutya, akik a csonton veszte össze. Mondjuk az egyik tényleg az.

- „Tom, enged el a karom. Bízz bennem” –üzentem neki gondolatban.

Rám nézett, majd elengedte a kezem. Én meg azzal a lendülettel képen töröltem az önelégülten vigyorgó egyént. Bevethettem volna a képességeim egyikét is, de nem akartam az egyetlen aduászomat kijátszani. 

-          Most pedig húzz vissza a falkádhoz és a közelembe se gyere többet!

-          Ezt nem tudom neked garantálni. Egyszer úgy is az enyém leszel… -„és véghezviszem a tervem.” Fejezte be gondolatban. Én csak gúnyosan elmosolyodtam, majd a képébe vágtam az ajtót. Végre megszabadultam tőle.

Mikor már nem hallottam a gondolatait elkezdtem dühöngeni. Azért szétverni se akartam a házat, így a hátsó ajtón kimentem az udvarra. Persze Tom jött utánam.

- Hogy volt pofája ide jönni? –ütöttem ki egy fát tűzgolyóval.

- Maya! Ha tűzlabdával akarsz játszani, menjünk az erdőbe. –mondta majd ott se volt. Nagyot sóhajtottam, végül utána teleportáltam. Szerencsére be tudtam mérni, és így jó helyen kötöttem ki. Rögtön azzal kezdtem, hogy felégettem egy fát.

- Ha még egyszer meglátom, nem fogja megúszni egyetlen pofonnal –küldtem ki még egy gömböt.

- Mióta van neked ilyen képességed? –már megint kezdi a kérdezősködést. A gondolatai is kíváncsiságot tükröztek. Meg vagyok áldva a pasikkal. Az egyik egy pszichopata, a másik meg tudós palánta. 

- Már két hete –és újabb fával ritkult az erdő. –Amúgy te mindig ennyit kérdezel? –néztem rá, majd a kezemben tartott tűzgolyóra. Hirtelen ötlettől vezérelve arra dobtam amerre Ő állt, de azért vigyáztam, hogy ne találjam el. A feje felett ment el pár centivel. Tom egy hitetlenkedő tekintettel nézett rám, én meg diszkréten kinevettem.

- Hé! Te meg akarsz ölni?- nézett rám szigorúan. Mintha lenne ezzel esélye a megfélemlítésre.

- Nem, csak jól esett –vontam vállat.

- Igen? –valami megcsillant a szemében.

Bólintottam, mire elkezdett felém közeledni. Amilyen gyorsan csak tudtam egy közeli fára menekültem. Próbáltam a gondolatai alapján betájolni, de Ő Darth Veder indulóját dúdolta, amin elnevettem magam. A fa legmagasabb ágán ülve kacarásztam rajta. Az elmúlt időszakban nem is nevettem még ilyen jót. Ha belegondolok nagyon jól esett.

Nem nagyon figyeltem semmire, és meg is lett az eredménye, leestem az ágról. Nem kezdtem el sikítozni, mint ahogy más tenné ilyen helyzetben, hanem becsuktam a szemem és vártam, a nagy csattanást, de az csak nem akart jönni. Kinyitottam a szemem és a megmentőmmel találtam szembe meg.

- Jól vagy? –kérdezte rekedtes hangon.

- Igen. Köszönöm, hogy megmentettél –fel akartam állni, mert nem bírtam tovább a közelségét. Az érzelmeimet próbáltam elrejteni előle. Ő egyre közelebb hajolt hozzám. Az egyik felem azt kívánta, hogy csókoljon már meg, de a másik, ami az agyammal áll összeköttetésben az ellenkezni akart. Végül győzőt is.

- Ezt nem kéne –fordítottam el a fejem. –Sajnálom, de nekem most mennem kell.

Visszamentem a házba, ahol felvettem a táskámat, majd kivágtam az ajtót és haza futottam.

Milyen jó volt újra itthon lenni.