Epilógus

Sziasztok!
El se hiszem, hogy az epilógus is felkerült.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hisz imádtam ezt a történetet szereplőstül, történetektől, mindennek együtt, és most vége :')
Mivel megszavaztátok, hogy legyen második évad így írni fogom. Négy lehetséges folytatása lehet, így azt is szavazásra bocsátom, egy kis segítséggel együtt, ami majd jövőhéten kerül fel a blogra, vagy az is lehet, hogy már holnap felteszem a segítséget :)
Ezt a részt két embernek is ajánlom:

Az egyik egy olyan személy, aki a legelső fejezettől kezdve velem volt, és a suliba is mindig nyaggatott, hogy mikor teszem fel a friss fejezetet, és hogy lehetek olyan szemét, hogy itt hagyom abba! Ő nem más mint Csöppség!  Imádlak! :D
A másik személy, csak nem olyan régen kezdte olvasni a történetemet. Állítása szerint nagyon jó, és azt is mondta, hogy befejezetlen (pedig mondtam neki, hogy az epilógus még hátra van ;) ) A suliban is beszéltünk a végéről, persze nem mondtam el neki semmit :D A személy akiről beszéltem Anyuci. Szeretlek Csajszi :D
Persze a többiekről sem felejtkeztem el. Köszönöm mindenkinek aki olvasta a történetemet. Azoknak külön köszönet, akik megajándékoztak egy-egy kommenttel. :D Imádtam őket!
Nem is húzom tovább az időt. Nem sokára újra találkozunk...
Jó olvasást! :D
Puszi: Nixypixy

Epilógus

A nyár hátra maradt részét az igazi szüleimnél töltöttem. Augusztus harmincegyedikén tértem vissza Hollyhoz, mivel holnap már suli. Milyen jó is volt az a pár hét, amit velük töltöttem. Gondoltam vissza az ott töltött időre, mikor beléptem a bejárati ajtón.

Gab egyenesen a palotába vitt ahol találkoztam Velük. Csodálatos emberek. Apám ugyanolyan szőke, mint én. Magas és izmos, a tekintete mogorva, de mikor rám, vagy az anyámra néz, ellágyul. Anyámnak fekete hosszú haja van. Alacsony és törékenynek tűnik. Szinte elveszik apám ölelésében. Igazán kedves és önzetlen asszony. Elsőre megszerettem őket.

Még ott voltam megtanultam a „varázsvilág” történelmét, és bele kukkantottam pár varázskönyvbe. Igazán sok új varázslatot tanultam meg, és egy csomó főzetett is el tudok már készíteni.

A politika is megváltozott. Nem egy nép uralkodott, hanem a három fő népből egy-egy ember alakított egy úgy nevezett tanácsot. Közös döntések, semmi magánakció. Öt évenként lehet majd új tanácstagokat választani. A mostani vezetők egész jól végzik a dolgukat, és szeretik is őket. A boszorkányoktól-varázslóktól az apám, a vérfarkasoktól July és a vámpíroktól Tom lépett be a tanácsba.

Tommal nem találkoztam AZ óta. Sírtam miatta szinte minden este, és a rémálmok se hagytak piheni. Sokat gondoltam rá. Az együtt töltött időkre. A mókázásainkra, a gyakorlásainkra. Majd mindek eszembe jut, az a délután ahol közli, hogy már nem szeret.

- „Ha Te nem tudsz dönteni.. –nézett le rám -…akkor majd én döntök helyetted.

- Mit akarsz? –néztem a szemeibe, amiből semmit nem tudtam kiolvasni.

- Tudod –kezdte, miközben elengedett, és visszalépett az ablakhoz –én igazából nem szeretlek téged. Soha nem szerettelek.

- Nem. Ez nem lehet igaz –kerestem valamit rajta, ami azt mutatja, hogy nem mondott igazat, de nem találtam semmit.

- Pedig igaz. Eddig csak hazudtam neked, hogy az enyém legyél a döntő pillanatban, hogy mi a vámpírok nyerjenek. De úgy döntöttem itt az ideje a taktikaváltáshoz. A fekete király lépett, itt az ideje, hogy a fehér is ezt tegye.”

Gyűlölöm, azért amit tett, de valahol megértem. Egy nép élete sokkal fontosabb, mint az én életem. Mindig ezt mondtam annak, aki Tomról kérdezett. Egyszer, mikor Gabriel eljött meglátogatni elmondta, hogy Tom ezt nem gondolta komolyan, csak azért tette, mert meg akart védeni. Szegény Gab-ra nagyon csúnyán ráordítottam, hogy ha szeretett volna, nem így intézi a dolgokat. Ő megérette és többet nem is beszéltünk róla.

Merengésemből visszatérve az emelet felé vettem az irányt. Közben Hollyn gondolkoztam. Kicsit nehezen fogadta el, hogy Joe meghalt egy „autó balesetben”. Azt hiszem, hogy megszerette a gonosz farkast. Kicsit sajnálom Őt, de majd rendbe jön, ha találkozik egy másik férfival, aki gazdag.

 Egyesen a szobámba trappoltam, ahol nem kis meglepetés fogadott. Azok a gyönyörű fekete szemek csak úgy csillogtak, mikor bele néztem. Az arcán egy apró kisfiús mosoly ült. Örült valaminek. Talán annak, hogy újra láthat.  

- Mit keresel itt? –törtem rá rögtön, de a hangom egy kicsit megbicsaklott. Az arcáról rögtön eltűnt a mosoly.

- Téged –adta a könnyed választ, és felém lépett egyet.

- Megvagyok. Most már el is mehetsz –intettem az ablak felé.

- Nem, míg végig nem hallgatsz –ült le a földre, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek. Olyan aranyos, az én durcás vámpírom. Állj! Ezt nem gondolhatom.

- Kösz –mondta és visszatért az arcára a féloldalas mosolya.

- Mit? –néztem rá értetlenkedve. Nem igazán értettem, hogy mire gondolt.

- Arra, hogy kisgyereknek titulálsz.

- Mi van? –váltottam még hülyébb arckifejezésre.

- Miután ittam a véredből, elkaptam ezt a képességedet. Hogy hogyan, vagy miért azt nem tudom –vont vállat könnyedén.

- Aham. Na, miért jöttél? –álltam elé, és lenéztem rá.

- Elmagyarázni a dolgokat –állt fel, majd az ablakhoz sétált.

- Hallgatlak.

- Mikor azokat mondtam nem gondoltam komolyan. Azért mondtam, mert a helyzet így hozta, de beláttam, hogy hatalmas hibát követtem el.

- Értem –vontam vállat, mintha nem is érdekelne a dolog.

- Tudok mindenről. Gab elmondta –indult el felém, majd megfogta az állam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Jó neked –vetettem oda foghegyről. Nem akartam elgyengülni, pedig már közel álltam hozzá.

- Magamat hibáztatom mindenért, ami veled történt –hajtotta le a fejét. –Én még mindig szeretlek Maya, és reménykedem, hogy egyszer meg tudsz nekem bocsátani –elengedett, majd elindult az ablak felé. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mit is szeretnék. Elég volt az utolsó mondata ahhoz, hogy tudjam nem életek nélküle. Gyorsan döntöttem, és a karja után kaptam.

- Várj! Kérlek, ne hagyj magamra. Még egyszer ne! –sírtam el magam.

- Maya! Ne sírj, kérlek! Nem akarom, hogy miattam… -nem tudta fejezte be a mondatot, mert egy csókkal beléfojtottam a szót.

- Szeretlek! –mondtuk ki egyszerre.

Végre a helyére került minden. Én is ott lehetek, ahol a legnagyobb biztonságban érezem magam: Tom karjai közt.

5 évvel később:

Nagyon jól megvoltunk Tommal. Ez az öt év volt életem legjobb időszaka. Nem is kívánhattam volna jobbat a sok rossz után. Szerettük egymást és boldogok voltunk.

Épp egy nagy bejelentést szeretnék neki tenni, így egy romantikus vacsorával készültem. Izgultam, hogy mit is fog szólni. Hisz az utóbbi időben sokat titkolóztam előtte, és aggasztott, hogy Ő is ugyanezt csinálta velem.

- Szia Kicsim –hallottam meg a hangját a nappaliból. Gyorsan lezártam az elmém. Nem akartam, hogy idő előtt megtudja a titkot.

- Szia –kimentem a konyhából hozzá, és egy könnyed csókkal köszöntöttem.

- Szeretnék mondani valamit –lett egy kicsit görcsös a hangja. Meglepődtem, mert ezt nekem kellett volna mondanom.

- Hát mond –ráncoltam a homlokom.

- Szóval –megköszörülte a torkát, vett egy mély levegőt, majd folytatta –Maya, én nagyon szeretlek és tudom, hogy ez mindig így lesz. Ezért szeretném, ha hozzám jönnél –nyögte ki, majd fél térdre ereszkedett, és elővett egy csodaszép gyűrűt –Mit mondasz? Hozzám jössz feleségül? –megdöbbentem. Erre nem számítottam. Imádom Tomot és már sokat álmodoztam róla, hogy egyszer eljön ez a nap, így a választ már tudtam. Örömmel ugrottam a nyakába és elterültünk a padlón, közben folyamatosan azt kiabáltam, hogy igen, igen, igen.

- Nekem is mondanom kell valamit –pirultam el, miközben a gyűrűmet csodáltam az ujjamon.

- Igen? –nézett rám csodálkozva.

- Terhes vagyok- hadartam el.

- MI? De hát…hogyan? Kitől? –nézett rám értetlenkedve.

- Te hülye vagy? –néztem rá egy kicsit sértetten. –Gyerekünk lesz. A hogyanra szerintem tudod a választ és tőled –böktem a mellkasára.

- Apa leszek –nevetett fel felszabadultan. –El se hiszem. Lesz egy fiam –kacagott tovább és megcsókolt. –Szeretlek, szeretlek, szeretlek –kiabálta miközben felkapott és megpörgetett a levegőben.

- Én is téged. Nagyon-nagyon szeretlek! –csókoltam meg. –És boldog vagyok veletek –tettem a kezét a hasamra, hogy értse a többes számot.

- El se hiszed, hogy mennyire boldoggá tettél – láttam, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán. Óvatosan felemeltem a kezemet, és letöröltem az arcáról a kósza kis cseppet. – Örökre együtt maradunk. –mosolygott rám, miközben óvón átkarolt.

- Igen, még világ a világ…..

The End

Maya jegygyűrűje 

16.Fejezet

Sziasztok!

Megint csak bocsánatkéréssel tartozom. Nem fogok kifogásokat keresni, szerintem elég annyit mondanom, hogy 12.-es vagyok és itt azért megvan a napi követelmény. Plusz a hétvégeken sem értem rá :(
De most itt vagyok az utolsó résszel. :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre! ;)
Ez az utolsó fejezet, már csak az epilógus van hátra. 

Kirakok egy szavazást, hogy legyen-e második évada a történetnek. Szavazzatok kérlek.

Jó olvasást! :D
Puszi:Nixypixy

16.Fejezet: Viszlát Tom...

Egy ideig nem mozdult, majd…

….rekedten megszólalt.

-Szeretlek –suttogta, majd beleharapott a csuklómba. Felszisszentem a fájdalomtól, de örültem, hogy elfogadta a véremet. Megkönnyebbültem, hogy életben marad. Most nem számított, hogy már nem szeret, vagy, hogy Ö is meg akar ölni. Most csak az számított, hogy felépüljön. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy miért mondta, hogy szeret? Hiszen ez hazugság. Vagy nem?

Mikor úgy éreztem eleget ivott, elvettem a kezem a szájától.

- Azt hiszem ennyi elég lesz –néztem le a földre, mert nem akartam rá nézni.

-  Köszönöm- akarta még folytatni, de bele vágtam a szavába.

- Igazán nincs mit –mondtam, de még mindig nem néztem rá. –Verjük le a farkasokat - felálltam a földről, és ott hagytam. Nem akartam vele többet beszélni. El akartam felejteni. Végleg.

Bevetettem magam a harcolók tömegébe, ahol megdöbbenve vettem észre, hogy egyre több farkas áll a vámpírok oldalán. Alig akadt olyan kutyus, aki kitartott Adrian mellett.

Én is harcolni kezdtem, de nem akartam megölni senkit, ezért próbáltam csak megsebesíteni az ellenséget.  Az egyik vérfarkas sikeresen végig karmolta a vállamat. Csúnya egy seb lesz majd belőle.

A csata gyorsan véget ért, hiszen alig maradt legyőzendő ellenség. A vesztett fél csapataiból nem maradt semmi, vagy átálltak, vagy meghaltak. A gyávák pedig elmenekültek.

Nekem is ezt kellett volna tenni, hiszen még mindig nem tudtam, hogy a vámpírok is végezni akarnak velem, vagy ők a jó fiúk. Tom sok mindent megkavart bennem. Nem igazán volt elég az amit Gabriel mondott. Ezt mind a Herceg szájából akartam hallani.

Hirtelen két erős kart éreztem magam körül.  A hideg is kirázott tőle. Már akkor tudtam ki az, még mielőtt megszólalt volna.

- Maya –egyenesen a fülembe beszélt. –Mi ketten szépen lelépünk innen, és végre meghalsz.

- Nem –nem tudtam, honnan jött a bátorságom, hogy dacoljak vele, de ha nem akartam meghalni, ellenkeznem kellett.

- Mi? –kérdezte hitetlenkedve. Úgy tűnik ö is meglepődött, hogy nemet mondtam neki azok után, amit velem tett. Mától kezdve nem leszek senki lábtörölője. A magam ura leszek.

- Te fogsz meghalni –nem akartam megölni, a halált senki nem érdemi meg, de nem volt más választásom. Ha most nem végzek vele, akkor újra eljön értem, és ő fog megölni engem.

Az ujjaimat a tarkójára csúsztattam, és áramot vezettem belé. Lehettem volna kíméletesebb is, de elő jöttek az emlékeim és dühös lettem. Nem akartam leállni, nem tudtam leállni.

- Maya fejezd be! Már meghalt – húzott el a holttettől Tom.

- Megérdemelte –sírtam el magam.

- Mit tett? -megfogta az állam és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Semmi olyat, ami téged érdekelne –ezzel a mondattal hátat fordítottam neki, és otthagytam. Ma már másodjára.

Nem tudtam, hogy most mi lesz. Nem tudtam, hogy hová menjek. Ekkor bevillant egy két héttel ezelőtti emlékkép.

- Szeretnéd látni az igazi szüleidet? –Gabriel mindig a legjobb pillanatokban tud közbeszólni.

- Szeretném, de csak holnap. Ezt a napot veled szeretném tölteni –néztem fel az engem ölelő srácra, aki megcsókolt.

Most már volt konkrét tervem. Meg kell keresnem Gabrielt, és megkérem, hogy vigyen el a szüleimhez. 

Végre találkozom velük. Lehunytam a szemem és rá gondoltam, majd mikor betájoltam oda teleportáltam hozzá.

- Gab –szólítottam meg.

- Maya –a hangja olyan volt, mintha egy mázsás súly esett volna le a szívéről. Nem sokat vacillált, rögtön a karjába zárt. Jól esett az ölelése, nem volt tolakodó, inkább barátias vagy testvériesnek nevezném. –Minden okés lesz. Nyugi. –motyogta a fülembe. Kicsit hátrébb léptem tőle, ki az öleléséből.

- Nem, semmi nem okés –kis gondolkodás után még hozzá tettem: - Legalább is körülöttem nem.

- Miért? –éretlenkedett a vámpír.

- Adrian megerőszakolt, Tom elhagyott… - nem folytattam, pedig a lista nem csak ebből a két pontból állt. Az emlékek miatt sírni kezdtem. Mostanában nagyon gyenge vagyok. Hol van már az erős és határozott Maya, aki voltam?

- Hé! Minden rendben lesz –ölelt át újra.

- Kérlek, vigyél el az igazi szüleimhez –zokogtam a vállába.

- Ok. Ha tényleg ezt akarod, akkor elviszek –kicsit eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

- Most ezt akarom –néztem határozottan rá. Gabriel nem kérdezett többet. Felvett az ölébe.

 Akkor megláttam Őt. Ott állt tőlünk húszlépésnyire és szomorúan nézett rám. Azt hittem akkor látom Tomot utoljára, így szabadjára engedtem az érzelmeimet. Kiengedtem a félelmem, a csalódottságomat, és a szerelmemet.  Láttam az arcán, mikor megérezte, hogy mit érzek. Láttam, ahogy az arcán átsuhannak az érzelmek. A harag, az önvád és végül a szerelem. Nem tudtam, hogy jól értelmeztem-e, de egy pillanatra melegség járta át a szívem.

- „Maya! Ne menj el!” –üzente, és elindult felénk.

- „Sajnálom!” –üzentem vissza, majd ránéztem Gabra aki vette az üzenetet és elsuhant.

Viszlát Tom….

15.Fejezet

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet! :D
El kell mondanom, hogy már csak egy fejezet és az Epilógus van hátra és vége a történetnek. :(
Addig is olvassátok el a fejezetet! :D
Jó olvasást!
Puszi: Nixypixy

15.Fejezet: Mindenek a vége valaminek a kezdete

Adrian kiráncigált az ajtón, majd felmentünk a házba. Egymás után hagyták el a farkasok. Mi is így tettünk. Kocsiba szálltunk és elindultunk a számomra ismeretlen hely felé. Nagy meglepetésemre az erdő felé vettük az irányt. Nem féltem, pedig tudtam, hogy a végzetem felé autókázunk. Már nem volt bennem félelem, csak harag, ami elöntötte a teljes tudatomat.

Tíz perces kocsi út után megálltunk az erdő szélén és gyalog indultunk el egyre mélyebbre.

- Hová megyünk? –próbáltam választ kapni.

- A vesztőhelyedre… –nevetett rám.  Nem igazán értettem, hogy miért kell mindenen nevetnie –de előtte még megnézheted a vámpírod halálát –hogy ebben mi volt a vicces, azt szerintem még ő maga sem tudta.

Az út hátralévő részén nem szólaltam meg többet, de ő se kereste a társaságomat és ez így volt jó. Maga után rángatva vágtunk át az erdőn. Én egész végig azon gondolkodtam, hogy mi lenne jobb. Meghalni Adrian által, meghalni Tom által, vagy megszökni és bujkálni. De felmerült egy negyedik opció is. Miszerint szembe szállok mindenkivel, aki meg akar ölni.

Mivel Adrian azt mondta, hogy a vámpírok halálát akarja velem megnézetni, így arra a megállapításra jutottam, hogy elkezdődött a harc a két faj között. A gondolatomat megerősítette az egyre erősödő csata hangja.

Ahogy egyre közelebb kerültünk újra előjött a félelmem. Nem magamat féltettem, hanem Tomot, Gabrielt és Amandát. Tudtam, hogy Ők se mellettem állnak, de nekem Ők jelentik még mindig a biztonságot és a családot.

A fák közül kiérve egy nagy tisztáshoz értünk. Már a harcot is láttunk, nem csak a hangját.

Soha nem láttam még vérfarkat, de a látottak után már nem is akarok. Nagy szőrős teremtmények, akikben már semmi emberit nem lehet látni. Kutyaszerű pofájuk van, hatalmas állkapcsuk és nagyon hegyes fogaik. A karmaikról már nem is beszélve. Félelmetes egy lények.

A vámpírok viszont az ellentétei a kutyáknak. Ők emberien néznek ki, csak a vámpír foguk nőtt meg és a szemük színe változott meg sárgára. Gyorsak és erősek voltam, igaz, hogy a farkasok is, de sokszor a vámpír került ki győztesen egy-egy párharc során. Lehet, hogy a vámpírok ügyesebbek voltak, de a vérfarkasok többen voltak.

Volt valami furcsa a harcban, amire első ránézésre nem jöttem rá, majd miután nagyobb figyelmet szenteltem a csatának, mit a résztvevők elemzésén rájöttem. Néhány farkas a vámpírok oldalán harcolt, Julyval az élen. Morgást hallottam mellőlem, gondolom Adrian is látta a falkája árulását. Erre a tényre győzelemittasan elmosolyodtam. Végre nem a vérfarkas alfa nevet.

- Látod, még a saját falkád is ellened fordul –talán kár volt megszólalnom, de ezt akkor se hagyhattam ki. A válasz nem maradt el, kaptam egy öklöt az arcomba. Megtántorodtam, és éreztem, hogy felrepedt a szám. Nincs jó íze a véremnek.

- Adrian! –hallottam meg a számomra igen kedves hangot, vagyis azt a hangot, amit már nem akarok hallani.

- Tom! –nézett a vámpírra.  –Milyen jó újra látni. Te is így érzed Maya? –Tom felé fordította az arcom, de én nem néztem rá. Nem tudtam rá nézni. Ha meglátom, biztos, hogy elkezdek sírni és azt nem akarom.

- Mit csináltál vele te szemét? –ordibált Tom. Soha, egyszer sem hallottam még kiabálni.

- Csak játszottunk –hiába, hogy a falkája elárulta, újra elő jött a nevető énje. Közel hajolt hozzám, majd beleharapott a nyakamba. Beleremegtem az érintésébe, és elöntött az undor. Nem sokáig maradtam a karjaiban, mert ellökött magától és a földre estem. Adrian pedig neki ment Tomnak.

Adrian nem változott át olyan szőrős izévé, hanem emberi alakban esett neki. Tom nem hagyta magát, kihasználta a vámpírok gyorsaságát és Adrian háta mögé került, majd egy jó nagy rúgással elrepítette a farkast. Adrian nem adta fel, amint földet ért, már állt is fel.

- Adrian add fel, és engedd el Mayát! –hangzott az ismerős kérés. Az első látomásom eseményei elevenedtek meg előttem.

- Jaj Tom, ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Miért engedném el azt a banyát? –gonoszan felnevetett, mint a látomásomba. Nem tudom mi okból, de elkezdtem Tom nevét kiabálni.

- Azért mert sz… -a mondat végét most se tudtam meg, egy hatalmas csattanás miatt. Hatalmas nagy port kavart bármi is volt az. Szinte semmit nem lehetett látni.

- Tom! –ordítottam majd köhögni kezdtem. Megpróbáltam újra kiáltani, de nem ment.

- Hé Maya! El ne ájulj itt nekem! –rázogatott Gabriel.

- Te fogsz megölni? –néztem rá elszántan.

- Mi? –vágott döbbent fejet –Dehogy. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Mi nem akarunk bántani Maya –úgy magyarázott, mintha öt éves lennék.

- Rendben –tartottam oda neki a kezem, ami fél percen belül már szabad volt. –A karperecet is le tudod venni?

- Igen –mikor az is lekerült rólam, nagyon sok gondolat rohamozta meg az elmém. Becsuktam a szemem, és csak egyre koncentráltam.

- „Bárcsak elmondhatnám neki az igazat” –Tom gondolata kezdet elhalványulni.

- „Tom, kérlek, tarts ki!” –üzentem neki, majd betájoltam, hogy merre van és oda teleportáltam.

- Tom! –térdeltem le mellé. Nagyon rossz állapotban volt. Nem tudom, hogy mi történt vele, de valaki csúnyán elintézte. Több sebből is vérzett.

- Maya! –suttogta. Meg akarta simogatni az arcomat, de az önkéntes reflexeim miatt elhúzódtam. –Mit tett veled? –nézett rám döbbenten.

- Az nem lényeg –válaszoltam. –Te hogy vagy? –tereltem. Igaz, hogy a kérdés felesleges volt, elég csak ránézni.

- Nem túl fényesen –megengedett magának egy halvány mosolyt.

- Mit kell tennem, hogy jobban légy?

- Én…vért…kell…innom –már beszélni is alig tudott. Gyorsan mérlegeltem a helyzetet. Igaz, hogy Ö nem szeret, de én szeretem. Adok neki a véremből.

- Igyál belőlem – látszott rajta, hogy tiltakozni akar –Ez még nem veszélyes rám nézve –érveltem, majd az arcához emeltem a csuklóm. –Igyál már! –rivalltam rá. Egy ideig nem mozdult, majd…

Ahogy a farkasokat!

Ahogy egy vámpírt képzeltem!