11.Fejezet

Sziasztok!
Végre összeszedtem magam, és begépeltem a következő fejezetet! :)
Köszönöm szépen, hogy türelmesek vagytok! :)
És köszönöm az előző fejezetekhez kapott kommenteket. :) Nagyon sokat jelenek nekem!
Jó olvasást! :D
Puszi: Nixypixy 

11.Fejezet: Miért maradok mindig egyedül?

Nem érettem semmit. Kétségbe voltam esve. Féltem és aggódtam. Miért akar Joe vagy akár Adrian eltávolítani Tom közeléből? Mondjuk ez hülye kérés volt, egyértelmű, hogy a hatalom miatt.

Minden annyira egyszerű volt még a nyár elején. Volt két nagyon jó barátnőm és egy pasim. Mondjuk, most sincs okom panaszra, Tom egyszerűen csodálatos, és Amandát is szeretem. Pluszba kaptam egy nagyon aranyos Gabrielt is.  

Viszont van árny oldala is ennek a boldogságnak. Az igazi szüleimet nem ismerem, July már nem a barátom, és egy csomó vérfarkas az életemet akarja. Az élet csodaszép, főleg, ha az enyémről van szó.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy két kar fonódik a derekam köré.

- Maya, minden rendben? –hallottam meg a kézhez tartozó hangot is.

- Persze –próbáltam mosolyogni. Nem akartam, hogy Tom tudja, hogy mi zaklatott fel ennyire.

- Az érzéseid nem ezt mutatják –szorított még jobban magához.

- Oké, igazad van. Tényleg van valami… -nem akarom elmondani.

- Akkor? –nézett le rám ragyogó, de aggódó szemeivel.

Nagy sóhaj után elmeséltem mindent, ami az után történt, hogy elment. Hihetetlen, hogy az még csak egy órája történt.

Miután mindent elmondtam, nagy csend állt be közöttünk. Semelyikünk sem szólalt meg. Tom az ablak mellett állt és az eget nézte, igen elmélyült arccal. Én az ágyamon ültem és a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam sírni, erősnek akartam látszani Tom előtt. Viszont fájt, hogy nem volt mellettem. Egy szobában voltunk, mégis kiló méterekre egymástól.

- Hogy döntöttél? –nézett hátra rám, kifürkészhetetlen arccal.

- Nem tudom, hogy mit kéne tennem –tártam szét a karjaimat. –Szeretlek téged, és nem akarlak elveszíteni, de ott van Am és a szüleim –oda mentem hozzá és átöleltem. Ő nagyon szorosan zárt a karjaiba. Kicsit megijedtem tőle. Ugye nem búcsúzkodni akar?

- Ha Te nem tudsz dönteni.. –nézett le rám -…akkor majd én döntök helyetted.

- Mit akarsz? –néztem a szemeibe, amiből semmit nem tudtam kiolvasni.

- Tudod –kezdte, miközben elengedett, és visszalépett az ablakhoz –én igazából nem szeretlek téged. Soha nem szerettelek.

- Nem. Ez nem lehet igaz –kerestem valamit rajta, ami azt mutatja, hogy nem mondott igazat, de nem találtam semmit.

- Pedig igaz. Eddig csak hazudtam neked, hogy az enyém legyél a döntő pillanatban, hogy mi a vámpírok nyerjenek. De úgy döntöttem itt az ideje a taktikaváltáshoz. A fekete király lépett, itt az ideje, hogy a fehér is ezt tegye.

Megdöbbentem. Ő is hazudott nekem, mint Adrian? Amanda és Gabriel is benne van? Mindenki hazudott neked? Hát már senkinek nem kellek? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem lehetek boldog, mint a normális emberek? Miért nem lehetek NORMÁLIS? A válasz egyszerű: A végzetem miatt, Elis miatt. A sok információ é a buta gondolataim miatt elájultam.

Megint látomásom volt, de nem akármien. Egy dátum jelem meg előttem.  A születésnapom dátuma, ami egy hét múlva lesz. A dátum után megint egy csatajelenet játszódott le. Ugyanaz, mit eddig bármikor.  Megrémültem a látottaktól, mindenki meghalt, aki valaha is fontos volt számomra.

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem és Tom már nem volt a szobában. Nagyon magányosnak éreztem magam. Féltem és szomorú voltam. Hiányzott Tom, de csalódott voltam vele kapcsolatban. Átvert, és ez nagyon fáj, jobban, mint July „árulása”, pedig Tomot nem olyan rég óta ismerem.

Talán ha pár hete nem jövök vissza a nagyiéktól talán ez a sok rossz nem történt volna meg. Nem fájna Tom mesterkedése. Nem szerettem volna bele, és most nem készülnék sírni.

A megoldás egyszerű, vissza megyek. Nem gyógyír az összes problémámra, de talán megérem a tizennyolcat és egy idő után elfelejtem Tomot is.

Felejteni akartam. Felejteni mindent, ami ebben a városban történt.

El akartam felejteni, hogy az Holly nem is az anyám…

…hogy az igazi szüleimet soha nem láttam…

…hogy léteznek természetfeletti lények…

…hogy boszorkány vagyok…

…hogy a volt pasim meg akar ölni…

…hogy a barátaim átvertek…

…hogy ismerem Joe-t…

…hogy valaha meg akartam tudni, miért is létezem…

…hogy szerelmes lettem…

…hogy megismertem Tomot…

…hogy mekkora fájdalmat okozott azzal, amit mondott.

Bárcsak soha nem nyitottam volna ki az ajtót azon a napon. Ha tudtam volna, anyámnak nemet mondani talán nem itt tartanánk. Lehet, hogy már megölt volna Adrian, vagy maga Tom.

Mit kell még elszenvednem ahhoz, hogy végre boldog legyek?

Miért maradok mindig egyedül?