16.Fejezet

Sziasztok!

Megint csak bocsánatkéréssel tartozom. Nem fogok kifogásokat keresni, szerintem elég annyit mondanom, hogy 12.-es vagyok és itt azért megvan a napi követelmény. Plusz a hétvégeken sem értem rá :(
De most itt vagyok az utolsó résszel. :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre! ;)
Ez az utolsó fejezet, már csak az epilógus van hátra. 

Kirakok egy szavazást, hogy legyen-e második évada a történetnek. Szavazzatok kérlek.

Jó olvasást! :D
Puszi:Nixypixy

16.Fejezet: Viszlát Tom...

Egy ideig nem mozdult, majd…

….rekedten megszólalt.

-Szeretlek –suttogta, majd beleharapott a csuklómba. Felszisszentem a fájdalomtól, de örültem, hogy elfogadta a véremet. Megkönnyebbültem, hogy életben marad. Most nem számított, hogy már nem szeret, vagy, hogy Ö is meg akar ölni. Most csak az számított, hogy felépüljön. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy miért mondta, hogy szeret? Hiszen ez hazugság. Vagy nem?

Mikor úgy éreztem eleget ivott, elvettem a kezem a szájától.

- Azt hiszem ennyi elég lesz –néztem le a földre, mert nem akartam rá nézni.

-  Köszönöm- akarta még folytatni, de bele vágtam a szavába.

- Igazán nincs mit –mondtam, de még mindig nem néztem rá. –Verjük le a farkasokat - felálltam a földről, és ott hagytam. Nem akartam vele többet beszélni. El akartam felejteni. Végleg.

Bevetettem magam a harcolók tömegébe, ahol megdöbbenve vettem észre, hogy egyre több farkas áll a vámpírok oldalán. Alig akadt olyan kutyus, aki kitartott Adrian mellett.

Én is harcolni kezdtem, de nem akartam megölni senkit, ezért próbáltam csak megsebesíteni az ellenséget.  Az egyik vérfarkas sikeresen végig karmolta a vállamat. Csúnya egy seb lesz majd belőle.

A csata gyorsan véget ért, hiszen alig maradt legyőzendő ellenség. A vesztett fél csapataiból nem maradt semmi, vagy átálltak, vagy meghaltak. A gyávák pedig elmenekültek.

Nekem is ezt kellett volna tenni, hiszen még mindig nem tudtam, hogy a vámpírok is végezni akarnak velem, vagy ők a jó fiúk. Tom sok mindent megkavart bennem. Nem igazán volt elég az amit Gabriel mondott. Ezt mind a Herceg szájából akartam hallani.

Hirtelen két erős kart éreztem magam körül.  A hideg is kirázott tőle. Már akkor tudtam ki az, még mielőtt megszólalt volna.

- Maya –egyenesen a fülembe beszélt. –Mi ketten szépen lelépünk innen, és végre meghalsz.

- Nem –nem tudtam, honnan jött a bátorságom, hogy dacoljak vele, de ha nem akartam meghalni, ellenkeznem kellett.

- Mi? –kérdezte hitetlenkedve. Úgy tűnik ö is meglepődött, hogy nemet mondtam neki azok után, amit velem tett. Mától kezdve nem leszek senki lábtörölője. A magam ura leszek.

- Te fogsz meghalni –nem akartam megölni, a halált senki nem érdemi meg, de nem volt más választásom. Ha most nem végzek vele, akkor újra eljön értem, és ő fog megölni engem.

Az ujjaimat a tarkójára csúsztattam, és áramot vezettem belé. Lehettem volna kíméletesebb is, de elő jöttek az emlékeim és dühös lettem. Nem akartam leállni, nem tudtam leállni.

- Maya fejezd be! Már meghalt – húzott el a holttettől Tom.

- Megérdemelte –sírtam el magam.

- Mit tett? -megfogta az állam és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Semmi olyat, ami téged érdekelne –ezzel a mondattal hátat fordítottam neki, és otthagytam. Ma már másodjára.

Nem tudtam, hogy most mi lesz. Nem tudtam, hogy hová menjek. Ekkor bevillant egy két héttel ezelőtti emlékkép.

- Szeretnéd látni az igazi szüleidet? –Gabriel mindig a legjobb pillanatokban tud közbeszólni.

- Szeretném, de csak holnap. Ezt a napot veled szeretném tölteni –néztem fel az engem ölelő srácra, aki megcsókolt.

Most már volt konkrét tervem. Meg kell keresnem Gabrielt, és megkérem, hogy vigyen el a szüleimhez. 

Végre találkozom velük. Lehunytam a szemem és rá gondoltam, majd mikor betájoltam oda teleportáltam hozzá.

- Gab –szólítottam meg.

- Maya –a hangja olyan volt, mintha egy mázsás súly esett volna le a szívéről. Nem sokat vacillált, rögtön a karjába zárt. Jól esett az ölelése, nem volt tolakodó, inkább barátias vagy testvériesnek nevezném. –Minden okés lesz. Nyugi. –motyogta a fülembe. Kicsit hátrébb léptem tőle, ki az öleléséből.

- Nem, semmi nem okés –kis gondolkodás után még hozzá tettem: - Legalább is körülöttem nem.

- Miért? –éretlenkedett a vámpír.

- Adrian megerőszakolt, Tom elhagyott… - nem folytattam, pedig a lista nem csak ebből a két pontból állt. Az emlékek miatt sírni kezdtem. Mostanában nagyon gyenge vagyok. Hol van már az erős és határozott Maya, aki voltam?

- Hé! Minden rendben lesz –ölelt át újra.

- Kérlek, vigyél el az igazi szüleimhez –zokogtam a vállába.

- Ok. Ha tényleg ezt akarod, akkor elviszek –kicsit eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

- Most ezt akarom –néztem határozottan rá. Gabriel nem kérdezett többet. Felvett az ölébe.

 Akkor megláttam Őt. Ott állt tőlünk húszlépésnyire és szomorúan nézett rám. Azt hittem akkor látom Tomot utoljára, így szabadjára engedtem az érzelmeimet. Kiengedtem a félelmem, a csalódottságomat, és a szerelmemet.  Láttam az arcán, mikor megérezte, hogy mit érzek. Láttam, ahogy az arcán átsuhannak az érzelmek. A harag, az önvád és végül a szerelem. Nem tudtam, hogy jól értelmeztem-e, de egy pillanatra melegség járta át a szívem.

- „Maya! Ne menj el!” –üzente, és elindult felénk.

- „Sajnálom!” –üzentem vissza, majd ránéztem Gabra aki vette az üzenetet és elsuhant.

Viszlát Tom….