Epilógus

Sziasztok!
El se hiszem, hogy az epilógus is felkerült.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hisz imádtam ezt a történetet szereplőstül, történetektől, mindennek együtt, és most vége :')
Mivel megszavaztátok, hogy legyen második évad így írni fogom. Négy lehetséges folytatása lehet, így azt is szavazásra bocsátom, egy kis segítséggel együtt, ami majd jövőhéten kerül fel a blogra, vagy az is lehet, hogy már holnap felteszem a segítséget :)
Ezt a részt két embernek is ajánlom:

Az egyik egy olyan személy, aki a legelső fejezettől kezdve velem volt, és a suliba is mindig nyaggatott, hogy mikor teszem fel a friss fejezetet, és hogy lehetek olyan szemét, hogy itt hagyom abba! Ő nem más mint Csöppség!  Imádlak! :D
A másik személy, csak nem olyan régen kezdte olvasni a történetemet. Állítása szerint nagyon jó, és azt is mondta, hogy befejezetlen (pedig mondtam neki, hogy az epilógus még hátra van ;) ) A suliban is beszéltünk a végéről, persze nem mondtam el neki semmit :D A személy akiről beszéltem Anyuci. Szeretlek Csajszi :D
Persze a többiekről sem felejtkeztem el. Köszönöm mindenkinek aki olvasta a történetemet. Azoknak külön köszönet, akik megajándékoztak egy-egy kommenttel. :D Imádtam őket!
Nem is húzom tovább az időt. Nem sokára újra találkozunk...
Jó olvasást! :D
Puszi: Nixypixy

Epilógus

A nyár hátra maradt részét az igazi szüleimnél töltöttem. Augusztus harmincegyedikén tértem vissza Hollyhoz, mivel holnap már suli. Milyen jó is volt az a pár hét, amit velük töltöttem. Gondoltam vissza az ott töltött időre, mikor beléptem a bejárati ajtón.

Gab egyenesen a palotába vitt ahol találkoztam Velük. Csodálatos emberek. Apám ugyanolyan szőke, mint én. Magas és izmos, a tekintete mogorva, de mikor rám, vagy az anyámra néz, ellágyul. Anyámnak fekete hosszú haja van. Alacsony és törékenynek tűnik. Szinte elveszik apám ölelésében. Igazán kedves és önzetlen asszony. Elsőre megszerettem őket.

Még ott voltam megtanultam a „varázsvilág” történelmét, és bele kukkantottam pár varázskönyvbe. Igazán sok új varázslatot tanultam meg, és egy csomó főzetett is el tudok már készíteni.

A politika is megváltozott. Nem egy nép uralkodott, hanem a három fő népből egy-egy ember alakított egy úgy nevezett tanácsot. Közös döntések, semmi magánakció. Öt évenként lehet majd új tanácstagokat választani. A mostani vezetők egész jól végzik a dolgukat, és szeretik is őket. A boszorkányoktól-varázslóktól az apám, a vérfarkasoktól July és a vámpíroktól Tom lépett be a tanácsba.

Tommal nem találkoztam AZ óta. Sírtam miatta szinte minden este, és a rémálmok se hagytak piheni. Sokat gondoltam rá. Az együtt töltött időkre. A mókázásainkra, a gyakorlásainkra. Majd mindek eszembe jut, az a délután ahol közli, hogy már nem szeret.

- „Ha Te nem tudsz dönteni.. –nézett le rám -…akkor majd én döntök helyetted.

- Mit akarsz? –néztem a szemeibe, amiből semmit nem tudtam kiolvasni.

- Tudod –kezdte, miközben elengedett, és visszalépett az ablakhoz –én igazából nem szeretlek téged. Soha nem szerettelek.

- Nem. Ez nem lehet igaz –kerestem valamit rajta, ami azt mutatja, hogy nem mondott igazat, de nem találtam semmit.

- Pedig igaz. Eddig csak hazudtam neked, hogy az enyém legyél a döntő pillanatban, hogy mi a vámpírok nyerjenek. De úgy döntöttem itt az ideje a taktikaváltáshoz. A fekete király lépett, itt az ideje, hogy a fehér is ezt tegye.”

Gyűlölöm, azért amit tett, de valahol megértem. Egy nép élete sokkal fontosabb, mint az én életem. Mindig ezt mondtam annak, aki Tomról kérdezett. Egyszer, mikor Gabriel eljött meglátogatni elmondta, hogy Tom ezt nem gondolta komolyan, csak azért tette, mert meg akart védeni. Szegény Gab-ra nagyon csúnyán ráordítottam, hogy ha szeretett volna, nem így intézi a dolgokat. Ő megérette és többet nem is beszéltünk róla.

Merengésemből visszatérve az emelet felé vettem az irányt. Közben Hollyn gondolkoztam. Kicsit nehezen fogadta el, hogy Joe meghalt egy „autó balesetben”. Azt hiszem, hogy megszerette a gonosz farkast. Kicsit sajnálom Őt, de majd rendbe jön, ha találkozik egy másik férfival, aki gazdag.

 Egyesen a szobámba trappoltam, ahol nem kis meglepetés fogadott. Azok a gyönyörű fekete szemek csak úgy csillogtak, mikor bele néztem. Az arcán egy apró kisfiús mosoly ült. Örült valaminek. Talán annak, hogy újra láthat.  

- Mit keresel itt? –törtem rá rögtön, de a hangom egy kicsit megbicsaklott. Az arcáról rögtön eltűnt a mosoly.

- Téged –adta a könnyed választ, és felém lépett egyet.

- Megvagyok. Most már el is mehetsz –intettem az ablak felé.

- Nem, míg végig nem hallgatsz –ült le a földre, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek. Olyan aranyos, az én durcás vámpírom. Állj! Ezt nem gondolhatom.

- Kösz –mondta és visszatért az arcára a féloldalas mosolya.

- Mit? –néztem rá értetlenkedve. Nem igazán értettem, hogy mire gondolt.

- Arra, hogy kisgyereknek titulálsz.

- Mi van? –váltottam még hülyébb arckifejezésre.

- Miután ittam a véredből, elkaptam ezt a képességedet. Hogy hogyan, vagy miért azt nem tudom –vont vállat könnyedén.

- Aham. Na, miért jöttél? –álltam elé, és lenéztem rá.

- Elmagyarázni a dolgokat –állt fel, majd az ablakhoz sétált.

- Hallgatlak.

- Mikor azokat mondtam nem gondoltam komolyan. Azért mondtam, mert a helyzet így hozta, de beláttam, hogy hatalmas hibát követtem el.

- Értem –vontam vállat, mintha nem is érdekelne a dolog.

- Tudok mindenről. Gab elmondta –indult el felém, majd megfogta az állam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Jó neked –vetettem oda foghegyről. Nem akartam elgyengülni, pedig már közel álltam hozzá.

- Magamat hibáztatom mindenért, ami veled történt –hajtotta le a fejét. –Én még mindig szeretlek Maya, és reménykedem, hogy egyszer meg tudsz nekem bocsátani –elengedett, majd elindult az ablak felé. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mit is szeretnék. Elég volt az utolsó mondata ahhoz, hogy tudjam nem életek nélküle. Gyorsan döntöttem, és a karja után kaptam.

- Várj! Kérlek, ne hagyj magamra. Még egyszer ne! –sírtam el magam.

- Maya! Ne sírj, kérlek! Nem akarom, hogy miattam… -nem tudta fejezte be a mondatot, mert egy csókkal beléfojtottam a szót.

- Szeretlek! –mondtuk ki egyszerre.

Végre a helyére került minden. Én is ott lehetek, ahol a legnagyobb biztonságban érezem magam: Tom karjai közt.

5 évvel később:

Nagyon jól megvoltunk Tommal. Ez az öt év volt életem legjobb időszaka. Nem is kívánhattam volna jobbat a sok rossz után. Szerettük egymást és boldogok voltunk.

Épp egy nagy bejelentést szeretnék neki tenni, így egy romantikus vacsorával készültem. Izgultam, hogy mit is fog szólni. Hisz az utóbbi időben sokat titkolóztam előtte, és aggasztott, hogy Ő is ugyanezt csinálta velem.

- Szia Kicsim –hallottam meg a hangját a nappaliból. Gyorsan lezártam az elmém. Nem akartam, hogy idő előtt megtudja a titkot.

- Szia –kimentem a konyhából hozzá, és egy könnyed csókkal köszöntöttem.

- Szeretnék mondani valamit –lett egy kicsit görcsös a hangja. Meglepődtem, mert ezt nekem kellett volna mondanom.

- Hát mond –ráncoltam a homlokom.

- Szóval –megköszörülte a torkát, vett egy mély levegőt, majd folytatta –Maya, én nagyon szeretlek és tudom, hogy ez mindig így lesz. Ezért szeretném, ha hozzám jönnél –nyögte ki, majd fél térdre ereszkedett, és elővett egy csodaszép gyűrűt –Mit mondasz? Hozzám jössz feleségül? –megdöbbentem. Erre nem számítottam. Imádom Tomot és már sokat álmodoztam róla, hogy egyszer eljön ez a nap, így a választ már tudtam. Örömmel ugrottam a nyakába és elterültünk a padlón, közben folyamatosan azt kiabáltam, hogy igen, igen, igen.

- Nekem is mondanom kell valamit –pirultam el, miközben a gyűrűmet csodáltam az ujjamon.

- Igen? –nézett rám csodálkozva.

- Terhes vagyok- hadartam el.

- MI? De hát…hogyan? Kitől? –nézett rám értetlenkedve.

- Te hülye vagy? –néztem rá egy kicsit sértetten. –Gyerekünk lesz. A hogyanra szerintem tudod a választ és tőled –böktem a mellkasára.

- Apa leszek –nevetett fel felszabadultan. –El se hiszem. Lesz egy fiam –kacagott tovább és megcsókolt. –Szeretlek, szeretlek, szeretlek –kiabálta miközben felkapott és megpörgetett a levegőben.

- Én is téged. Nagyon-nagyon szeretlek! –csókoltam meg. –És boldog vagyok veletek –tettem a kezét a hasamra, hogy értse a többes számot.

- El se hiszed, hogy mennyire boldoggá tettél – láttam, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán. Óvatosan felemeltem a kezemet, és letöröltem az arcáról a kósza kis cseppet. – Örökre együtt maradunk. –mosolygott rám, miközben óvón átkarolt.

- Igen, még világ a világ…..

The End

Maya jegygyűrűje