14.Fejezet

Sziasztok!
Kész vagyok a részel! :D Igaz, hogy pár nap csúszással, de tegnap nagy örömömben elfelejtettem felrakni :D (Sebastian Vettel 4-szeres világbajnok lett!! :D Nagy gratula neki)
Most itt vagyok, és ezt a fejezetet szeretném a legjobb barátnőmnek ajánlani, akinek holnap lesz a születésnapja!! Happy Birthday Csöppségem!!    :D :D
Jó olvasást!
Puszi:Nixypixy

14.Fejezet: Fogságban

Maya:

Féltem egyedül. Féltem, ha valaki bejött. Féltem a cellámban. Minden apró neszre összerezzentem. Tudtam, hogy mi vár rám, csak azt nem, hogy mikor. Reméltem, hogy minél hamarabb. Nem akartam tovább félni. Nem akartam tovább RÁ gondolni. HA Adrian végez velem, már nem kell azon aggódnom, hogy kié lesz a hatalom.

Sokszor eszembe jut az álmom, vagy látomásom, amit akkor láttam, mikor Vele először voltam együtt. Nem igazán attól féltem, hogy beteljesül, hanem attól, hogy akkor már biztos leszek benne, hogy engem nem szeret senki. Magányra vagyok ítélve. Vajon Elis is ezt akarta, hogy magányosan haljak meg. Néha jó lenne, ha a papnő fejével gondolkozhatnék. Akkor talán le tudnék mondani Róla.

Szeretnék Vele lenni, de Ő nem szeret. Fájt és dühített egyszerre. Hogy mi? Magam se tudom. Tom árulása? Adrian gyilkos hajlama? A saját gyengeségem? Válaszom persze nincs. Kitől is kaptam volna?

Nem tudom, hogy mióta vagyok itt. Talán pár napja, vagy már egy hete. Fogalmam sincs. Kicsi volt a cellám, ablak nélküli. Csak egy villanykörte égett a plafonról lelógva. Az ajtón se láttam ki. Csak voltam ebben a fura megvilágításban időtől nem zavartatva.

Egyik nap, mikor July hozott nekem enni, megkérdeztem tőle, hogy milyen nap van. Azt mondta péntek. Vagyis már ötödik napja vagyok bezárva. Nem kicsit elszámoltam magam. Pár nap mi? Már majdnem egy hete itt vagyok. July többet nem szólt hozzám, rám se nézett. Miután nagy nehezen megettem az ételt egy szó nélkül távozott. Alig telhetett el két perc Adrian lépett be az ajtón.

Amíg itt voltam egyszer se látogatott meg. Nagyon megijedtem. Eljött az idő? Most fogok meghalni? Újra az álmom jutott eszembe. Adrian egyre csak közeledett, én pedig féltem. Iszonyatos félelem járt át. Az erőmet akartam használni, de rá kellett jönnöm, hogy a csodás karperectől, amit kaptam nem tudom. Hasonló volt az ereje, mint a nyakörvnek. Ez nem szívja el az életenergiámat, csak a boszis erőmet.

Adrian egyre közelebb ért hozzám. Csak vigyorgott és nem szólt semmit. Némajátékot játszott. Mikor elém ért felrángatott és vadul megcsókolt. Bele haraptam az ajkába, mire egy pofon volt a jussom.

 -Vadabb vagy, mint mikor jártunk –nevetett fel, majd újra megcsókolt.

Undorodtam minden csókjától, minden érintésétől. Nem is tudom, hogy régebben hogyan tudtam megcsókolni, megérinteni. El akartam lökni magamtól, de sokkal erősebb volt, mint én. Egyre vadabbul és követelőzve csókolt. Szinte szaggatta a számat, ezzel fájdalmat okozva, de nem törődött vele. Nagy nehezen sikerült ellöknöm magamtól, és egy nagyot is behúztam neki. Nagyon mérges lett. Ilyennek még soha nem láttam.

- Ezt nagyon nem kellett volna Maya! – vigyorgott rám, majd lendült a keze, ami az arcomon csattant. A hirtelen ütéstől megszédültem és neki estem a falnak. Nagyot koppant rajta a fejem, mikor oda kaptam éreztem, hogy vérzik a fejem, és szédülni is kezdtem. –Látod? Így jár, aki ellent mond nekem.

Felhúzott magához, majd újra a számra tapadt. Neki nyomott az ágynak, amitől hátra estem. Adrian rám feküdt, és a nyakamat kezdte el csókolgatni, harapdálni. Az ellenkezésnek nem volt semmi értelme. A sikításnak se lett volna nagy haszna. Itt senki nem segített volna rajtam. Mindenki Adrian ölebe volt…

oOo

Mikor Adrian felállt az ágyról nagyon elégedett volt magával.  Azt az önelégült vigyort semmivel se lehetne eltüntetni a képéről. Nagyon féltem még mindig. Nem tudom, hogy hogyan bírtam ki csöndben és sírás nélkül.

Tom jutott eszembe. Ő és az, amit tettek velem, hogy megaláztak. Mind a ketten azt tették velem, igaz, hogy más módszerekkel, de a lényeg ugyan az volt. A fájdalom. Adriantól jobban féltem, mint valaha. Ha egyszer képes volt AZT tenni, akkor máskor is megteheti.  

Felvettem a ruháimat, amit csak nagy sokára tudtam felhúzni. Remegett minden porcikám, de sírni még mindig nem sírtam. Egy könnycseppet se ejtettem. Hirtelen az ajtó felé kaptam a fejem. Hangokat hallottam odakintről.

- Te ennyire idióta vagy? –ez July. –Hogy tehetted ezt a legjobb barátnőmmel?

- Szerintem már nem az. Utál téged! –ebben az egyben igaza volt Adriannak. Ha a barátnőm lett volna nem engedte volna, hogy Adrian megtegye velem. Mellettem állt volna. Segített volna megszökni. Velem maradt volna.

Mikor hallottam, hogy elmennek, leültem az ágyra. Felhúztam a térdem és végre sírtam. Visszasírtam azt a két hetet, amit Tommal tölthettem, csak tudnám, hogy azok után, ahogy elbánt velem, miért kívánkozok vissza a karjaiba.  A válasz pofon egyszerű: még mindig szeretem. Azt az időd is vissza akartam kapni, mikor még voltak barátaim. Arra is rájöttem, hogy manapság nagyon sokat nyavalygok. Talán ezért hagytak egyedül? Ha igen, meg kell erősödnöm, és meg is fogok.

A könnyeim szép lassan elapadtak. Már nem éreztem semmit csak ürességet. Arra kaptam fel a fejem, mikor az ajtó kinyílt. July jött be hozzám. Sajnálkozva nézett rám. Én nem kértem belőle, ezért elhajtottam.  

- Sajnálom Maya –nézett rám meggyötörten.

- Nem hiszek neked –néztem rá gyűlölettel. –Takarodj innen! –egyszer becsapott, másodjára is megteheti.

Az alvás se hozott nyugalmat. Ha elaludtam rémálmok gyötörtek. Ezért csak feküdtem az ágyon, és a mennyezetet kémlelte. Nem tartott sokáig ez a pillanat. Újabb látogatóm akadt. Ma már másodjára tisztel meg vele, hogy meglátogat. Adrian rontott be az ajtón.

- Na banyus? Készen állsz a végzeted beteljesítésére? – mikor ránéztem esett le még egy dolog. Nekem ma van a születésnapom. Hát boldog születésnapot nekem.